2017. január 16., hétfő

Budapest tokány is not a malfunction!


Benke Laci bácsi egy nap dudorászva döcögött be a stúdióba, hogy ott folytassa sok évtizedes munkáját és kedves humorral fűszerezett előadással főzzön valami táplálót. A felvétel hétkor kezdődött, Benke Laci bácsi ezért előbb még beugrott a kedvenc henteséhez, hogy vegyen egy kis sertéstarját, mert tudta, hogy a kellékes inkább a küllemet tartja szem előtt, márpedig egy étel esetében az íz a legfontosabb.
Reggel még ködpamacsok gomolyogtak, az utca kihalt volt. Benke Laci bácsi a Helyi Témába csomagolta a megvásárolt sertéstarját és miután belépett a tévé épületébe, hívta a liftet. Furcsállta, hogy olyan üres volt a máskor zajos stúdió.

Benke Laci bácsi


- Hahó – kiáltott öblös hangján, de nem jött válasz. Mit volt mit tenni, fogta magát, levette a kabátját, és felöltötte kötényét, bemosakodott. Épp a kezét szappanozta, amikor a nyakánál tompa puffanást érzett, és a földre rogyott. Elsötétült a világ.

Talán csak pár pillanat tölthetett eszméletlenségben, és amikor kinyitotta a szemét, a plafont látta. Hamarosan arcok jelentek meg látóterében, fiatal férfiaké. Az Index és a 444 logója volt hímezve a pulóverükre.

- Megérkezett a büntetés, te Mesterszakács – mondta az egyik, egy szakállas.

- Na mi van, vén kommunista, nem tetszik valami ? – kérdezte a másik, aki nyáron is gyapjúsapkát hord.

- Jaj, gyerekek – nyögte Benke Laci bácsi, és akkor hirtelen úgy érezte, mintha vér szivárogna az orrából – Hát mi a baj, miért gorombáskodtok? Segítsetek inkább tokányt készítenem! Jut nektek is!

- Tokány? Röhögnöm kell – rikácsolt a beszélgetésbe egy nő is, majd összenevetett a két designer szemüveget viselő fiatalemberrel, akik lassú bólogatás mellett vették elő a keményre érlelt, francia diós szalámijaikat.

- Spagettitorta? – vicsorogta az egyik, és lesújtott vele. A francia diós szalámi nagyon nagyot képes ütni, kék és zöld foltokat hagy a bőrön.

- Gépsonkás sült banán? – kérdezte a másik is, és az is ütlegelni kezdett. A nő hisztérikusan nevetett.

- Ne bántsatok! Élek! Ember vagyok! – kiabált Benke Laci bácsi, és karjával igyekezett arcát védeni a záporozó ütésektől, rúgásoktól. A következő pillanatban alkarja hatalmas reccsenéssel tört el és rongydarabként rángatózott.  Testét áthatotta a fájdalom.

A hipsztereknek azonban még ez sem volt elég: kipirult arccal, az erőszaktól megrészegülve rugdosták és verték tovább, míg Benke Laci bácsiból nem maradt más, csak egy embermaszat. Bedagadt szemmel, zúzott arccal feküdt.

- Elég lesz – vezényelt a nő. A férfiak lihegtek. A nő arclemosó kendőt nyújtott nekik, hogy a vért letöröljék a francia diós szalámiról.

- Szerinted megértette? – kérdezte az egyik – Sikerült beleverni az öreg agyába, hogy az igénytelenséggel micsoda károkat okozott?

- Kommunista igénytelenség – köpött felé a másik –, Kádár népe.

- Az ilyenek miatt nincs hámozott paradicsom konzerv az Intersparban. De mi most megtanítottuk. Ugye megtanultad a leckét, öreg? 

A kegyetlenül megtiport Benke Laci bácsi csak feküdt és arra gondolt, a tokány elkészítésére talán már nem marad elég ideje.




"Megalázhattok, meggyötörhettek, elvehetitek az életemet, de akkor is rotyogni fog az a tokány."

2016. március 8., kedd

Ködevők kamarája

Vannak olyan pszichológusok, akik nagy rajongói annak az elképzelésnek, hogy a pszichológusoknak is legyen saját kamarájuk. Jó ötlet ez?

A kamara egy olyan állami szervezet, mely önkormányzati úton önmaga választja meg vezetőit, és részesül az állam erőszak-monopóliumából. Kötelezheti egy adott szakma gyakorlóit a belépésre, és saját belátása szerint szankcionálhatja a belépett tagok szakmai működését, végső esetben akár ki is zárhatja őket. Szerintem az önkormányzatiság hazánkban sikertörténet, így ezzel kapcsolatban nincs miért aggódnunk.

A kamara címvédelmi jogokkal is bír. Mondok egy példát. A Ködevő Kamarában tagsággal nem bíró állampolgárok nem végezhetnének ködevő tevékenységet, amennyiben lenne ilyen kamara. Mert még nincs. No de, miért ne lehetne?

Ha például lenne egy olyan ködevő, aki szerint a forró vízben elpusztuló reggeli főtt tojás halálsikolyát szubatomikus szinten hallja a többi tojás a hűtőben, nos, ez a ködevő bizonyosan népszerű lenne a kormányzati ködevők körében, akik a közvagyon-jelleg hasonlóan varázslatos  eltűnéséről értekeztek.
Ennyi elég volna ahhoz, hogy megszűnjön az a tarthatatlan állapot, hogy bármelyik kóbor zöldséges ködevésbe kezdhet.

Ennyit a ködevőkről. Hülye példa volt, nem? Térjünk vissza a pszichológusokhoz, akik között nincsenek ködevők, különösen, ha a majdani kamara szervezőiről beszélünk.

A pszichológus kamara egyetlen funkciója az lenne, hogy nem engedi, hogy a zöldséges pszichológusnak hívja magát, és a zöldség kimérését pedig pszichoterápiának nevezzék. Ehhez legrosszabb esetben évi 44.000 pénzt kérnének el a tagoktól. A bulit szervező társaság azt állítja, erre minden pszichológusnak nagy szüksége van, mert ez lesz a valódi érdekvédelem.

Nem nagy matek belátni, hogy erre csak azoknak a pszichológusoknak van szükségük, akiknek  azok az emberek, akik kimondottan pszichológusnak hazudják magukat, évi 44.000 forintnál TÖBB kárt okoznak. A többieknek ráfizetés a kamara, tulajdonképp kirabolják őket, hiszen nincs lehetőségük kilépni, amennyiben dolgozni akarnak.

Jó buli lesz, meglátjátok.

Tényleg van annyi álpszichológus Magyarországon, hogy évi 220 millió forintos kárt okozzanak 5.000 pszichológusra számolva? A coach, az asztrológus nem számít, csak azok az emberek, akik pszichológusnak hazudják magukat, de nem azok. Mégis mennyi kárt okoznak az álpszichológusok, ha vannak ilyenek egyáltalán, egy iskolapszichológusnak vagy a MOK-ban már tagsággal bíró klinikai szakpszichológusnak? Mikor fog ez a pénz megtérülni a tagoknak? Önként is befizetnék ezt a pénzt vagy csak akkor, ha állam bácsi előveszi a puskát?

Lehetséges, hogy a kamara azoknak az érdekeit fogja védeni majd, akik ezt a pénzecskét szétosztják? Természetesen nem, hiszen az egész folyamat demokratikus. Ezt a bejegyzést is csak azért írtam, hogy próbára tegyem a hitedet. Ha elbizonytalanodtál a kamarában, gyenge jellemként nem vagy közénk való.

2015. szeptember 24., csütörtök

Volkswagen - csaló vagy áldozat?

Azt mondják, tönkre megy a Volkswagen, mert becsapta a vásárlóit. Lehet, befellegzett a dízel motornak is, olyan nagy csorba esett a hírnevén. Ezt persze nem a Volkswagen elégedett ügyfelei hangoztatják, hanem különféle kormányoknak a tanácsadói. Ezek a kormányok pedig olyan szabályokat alkottak, amiket minden autógyárnak muszáj volt megkerülnie, ha eladható gépkocsit akart gyártani.

Mivel szabályoknak megfelelő kipufogógáz előállítása jelentősen rontotta az autók menetteljesítményét és műszaki megbízhatóságát, a gépjárművek számítógépe csak akkor kapcsolta be a környezetvédelmi programot, ha a beérkező szenzoradatokból arra jutott, hogy a hatóságok épp tesztelik az autót. Ezt olyan ügyesen csinálta, hogy nem derült ki a turpisság, egészen mostanáig.

A Volkswagen így nem a vásárlóit csapta be, hanem az államot. A vásárlók ugyanis többnyire takarékos és erős autókat akarnak venni, nem nagyon érdekli őket, ha ezért megfullad néhány kacsa.
Az állami hivatalnokok, a "szakértők" viszont végtelen arroganciájukban azt gondolták, hogy elég törvénybe iktatni, hogy holnaptól virágillatú lesz a kipufogógáz. Azok az értelmiségiek ezek, akiknek csak mások életeinek a megszervezéséhez, és persze jövedelmük elköltéséhez van tehetségük. Egyedül ők gondolják azt, hogy egész iparágak működését képesek átlátni, és nekik kell megvédeni a Föld bolygót a vasárnapi bevásárlásra készülő családoktól.

Egy remek autó

A valóság szerintem az, hogy a Volkswagen lehetővé tette a vásárlóinak, hogy egy ostoba szabályozás mellett is olyan autót vehessenek, amilyenre igazán vágynak. 
De ezt nem szabad kimondani. Ez ugyanis azzal a felismeréssel járna, hogy az adókból finanszírozott állami sóhivatal olyan szabályokat alkotott, ami megszüntetné a személygépkocsit abban a formájában, ahogy eddig ismertük. És hát lássuk be, érdekes volna fűnyírón vagy mosógépen nyaralni menni, de kevesen fizetnének érte annyit, mint egy új Golfért.

Az állam egy nagyon fontos szervezet, hiszen biztosítja a gazdaság hatékony működéséhez szükséges kereteket. Olyan állam azonban még nem volt, ami technológiai kérdéseket tudott megoldani. Sejthető, hogy ezentúl sem lesz, ne erőltessük.

Ha engem kérdeztek, most érdemes igazán VW részvényt venni.

2015. július 21., kedd

A fehér por hatalma

Népszerű a vélekedés, hogy nem bírunk leállni a fehér porról, a nagyikokainról, vagyis a finomított cukorról. Sorra érkeznek a könyvek arról, hogy a szemét cégek hogyan mérgezik a cukorral a népet. Mivel egy magyar tejipari vállalkozásnak készítettünk kutatást, volt lehetőségünk megvizsgálni a gyártó szempontját is. A vizsgálat tárgya a rétegzett gyümölcsös joghurt volt.

A résztvevőknek először egy vakteszten kellett értékelniük a megrendelő joghurtját és három konkurens terméket. A vizsgálatba azonban némi huncutságot is rejtettünk: ugyanaz a joghurt kétszer is szerepelt a minták között. Innen tudtuk, hogy mennyire megbízható a vizsgált személyek értékelése.

Az eredmény: az emberek fele egyáltalán nem figyel oda joghurt ízére, egyszerűen befalja a terméket amilyen gyorsan csak lehet. Az értékelés szempontjából viszont mindenkire igaz, hogy az egyetlen döntő faktor az édesség. Az édes joghurtot szereti a vásárló, a savanyút viszont utálja nagyon. Az, aki odafigyel az ízre, az édes joghurtnál egy picivel még jobban szereti az állományjavítóval és ízfokozóval dúsított joghurtot. Természetesen addig, amíg nem találkozik a termék dobozával.

A zöld vonal jelöli az optimálisnak érzékelt édességet.



Ami nem édes, finom sem lehet
A csomagolás láttán ugyanis az emberek rájönnek, hogy a joghurt, ami legjobban ízlett nekik, valójában a "nem egészséges" kommersz joghurt, ezt pedig csak az erősen árérzékeny vásárlók fogyasztják. 
A csomagolás legfontosabb tulajdonsága a koherencia (ez a formák, a színek valamint a termék karakterének a harmóniáját jelenti), valamint az egészségesség. Valamiért azt akarjuk, hogy a joghurtunk egészséges legyen. (Megjegyzés: kiemelkedő biológiai értéke igazából egyedül a kaukázusi kefirnek van, a rétegzett joghurt pont annyira egészséges, mint egy Snickers szelet. A magyar élelmiszerkönyv akkor engedélyezi a probiotikus jelzőt, ha a termék eléri a 106/g élőcsíraszámot, ez viszont elviselhetetlenül savanyúvá teszi a joghurt ízét az átlagos fogyasztó számára. Ezt a lehetőséget is megvizsgáltuk, de az eredményt sajnos az olvasó fantáziájára kell bíznom.)

Összességében elmondható, hogy az általunk vizsgált fogyasztó egészségesnek tűnő joghurtot akar vásárolni, de utálja a valóban egészséges joghurt ízét. Másként szólva: a valóban egészséges joghurt csak egy nagyon-nagyon szűk rétegnek értékesíthető, a többiek azokat az édes finomságokat fogják megvenni, amik sikeresen tudják azt sugallni magukról, hogy valójában egészségesek.

2015. március 9., hétfő

Feminista jótevők - a szabadság sírásói

Nőnap kapcsán sokfelé olvastam, hogy milyen tragikusan szörnyű a nők helyzete. Kevesebbet keresnek, mint a férfiak, családon belül verik őket,  kevesen vannak a törvényhozásban, és nem engedik őket cégeket vezetni. Volt is nagy örömködés, hogy a német nagyvállalatoknál kötelező 30%-os női kvótát vezettek be a felügyelőbizottságokban. Szerintem mindez egy borzasztóan káros és torz gondolkodásnak az eredménye.

"Véget akarunk vetni a nemi egyenlőtlenségnek."  Emma Watson

A feministák és a hozzájuk kapcsolódó "haladó gondolkodásúak" azt állítják magukról, hogy ők a nőket képviselik, a nőket, akiket elnyom a társadalom. A férfiak uralta társadalom megfékezésére pedig mindig ugyanaz a receptjük: lobbizás a törvényhozásban olyan törvényekért, amik valahogy "helyrebillentik a mérleget." Kinek jó ez?

A nagyvállalatnak biztosan nem, hiszen, ha ez annyira jó lenne nekik, maguktól is ezt csinálnák, nem lenne szükség állami erőszakra. A vállalat rá van kényszerítve arra, hogy hatékony döntéseket hozzon, mert ha képtelenné válik erre, tönkremegy. Ezért alkalmaztak a kapitalista  vállalatok nőket akkor is, amikor a kultúra még ellenezte ezt. Szükségük volt a női munkavállalók tehetségére. És a tehetséges nők éltek is ezzel a lehetőséggel. És élnek vele ma is.

Ha például ugyanarra a pozícióra jelentkezik egy nő és egy férfi, elképzelhető, hogy inkább a férfit vennék fel, mert alkalmasabbnak tartják arra a pozícióra. Ilyenkor a nő néha elvállalja a munkát kevesebb pénzért is, mert neki úgy is megéri. Senki sem kényszeríti a nőt erre, azért hoz ilyen döntést, mert jobb alkupozícióba akart kerülni a többi jelentkezőnél. A vállalat tehát azért alkalmazza végül a nőt, mert megéri neki, a férfi pedig hoppon marad. Nem nagy matek kitalálni, mi fog történni, ha az állam majd megtiltja, hogy ugyanabban a pozícióban ne lehessen különbség a nők és a férfiak fizetése között.

Az alacsonyabb bér tehát a nők fegyvere, amivel olyan munkát szerezhetnek, amit egy férfi annyiért már nem vállalna el, a feministák pedig elvennék tőlük ezt a lehetőséget. Az alacsonyabb bér kitörési lehetőség azoknak, akik a relatív hátrányukat előnnyé akarják kovácsolni. Egy kompetens nőnek semmi szüksége arra, hogy az állam erővel helyet csináljon neki vagy garantálja a bérét. Ezeket megteremti saját magának, ahogy a kompetens férfi. Nincs szüksége arra, hogy egy arrogáns értelmiségi - aki gyakran az egész életét a közszférában, egyetemeken töltötte - odajöjjön, és nagy okosan belemagyarázzon az ő munkaszerződésébe.

A legtöbb statisztika ráadásul nem is ezt a helyzetet vizsgálja. Egyszerűen megnézik, hogy egy adott korcsoportban átlagosan mennyit keresnek a nők és férfiak.  Az átlagos pályakezdő nő például 90%-át keresi az átlagos pályakezdő férfinak az Egyesült Államokban. A feministák szerint egy igazságos világban ilyen különbség nem létezhet, ezért az államnak  nemi alapon is be kell szállnia az osztogatásba és a fosztogatásba.

A régi feministák a szabadságért és az egyenjogúságért harcoltak, ami helyes és támogatandó törekvés volt. Az új feministák állami kvótákban, pozitív diszkriminációban gondolkodnak. Ezeket az embereket már nem az értékek előállítása, csak az elosztása érdekli, és ha nem kapják meg amit akarnak, elveszik erővel. Naiv támogatóik elfelejtik, hogy az a társadalom, ami az erőszakot és ezáltal az inkompetenciát bevonja a gazdasági folyamatokba, tönkremegy.  Az új feminizmus és a bolsevizmus között az a különbség, hogy a bolsevizmusról már mindenki tudja, hogy nem működik. 

Azt gondolom, hogy a nőknek pont akkora szükségük van a mai feministákra, mint a munkásosztálynak a kommunistákra. Mindkét mozgalom a mindent tudó értelmiségi illúziójából táplálkozik. Hogy van egy élcsapat, aki majd kikaparja a többieknek a gesztenyét, zseniális módon megszervezi a dolgokat, és akkor majd minden rendben lesz.  
Feminista ismerőseimnek a produktív munkával történő ismerkedést javaslom. Kezdjenek lángost sütni, füvet nyírni, tévét szerelni, és rögtön rá fognak jönni, hogy a szabadság és a konkrét eredményekkel járó munka csodákat tesz az ember jellemével.

2014. október 29., szerda

Malacka és az adó

"Olyan országban szeretnék élni, ahol adót fizetni nem ciki, hanem erény."

Micsoda baromság. Ciki vagy erény odaadni a pénzed a rablónak, ha a nyakadhoz nyomja a kést? Nyilván egyik se, de igazán jól akkor jössz ki a történetből, ha orrba verted a rablót és nálad maradt a pénzed. És ez akkor is igaz, ha a rabló árva gyerekekre és betegekre költené az összeget. A lényeg az, hogy volt-e lehetőséged megtartani. Ha nem volt, akkor kiraboltak, még akkor is, ha neked ez valami bizarr okból tetszik.

Régi történet.

Mi van akkor, ha nem egy rabló van, hanem egy egész intézményrendszer? Bármennyi pénzt elvehetnek, és arra költik, amire csak akarják. Ilyenkor nyilvánvalóan nem számít a rabló személye - pártállása - csak az számít, hogy bármennyit elvehet, és bármire elköltheti. Egy ilyen rendszerbe bele van kódolva a "közlegelők tragédiája". Az összeomlás elkerülhetetlen, mert rövid távon minden rablónak érdekében áll egy picivel többet rabolni, vagy újabb rablókat bevonni a rendszerbe, még akkor is, ha hosszú távon mindenki veszít ezzel.
Ebből aztán egyértelműen következik az a szomorú tény, hogy a fejlett és gazdag társadalmak akkor esnek ebbe a halálos csapdába, amikor a javak előállításáról a szétosztásra helyezik a hangsúlyt. Megjelennek azok az emberek, akik éhező gyerekekről, szegényekről, csupa nemes gondolatról beszélnek. Aztán hozzáteszik: "Ha mindenki adna ennyit meg annyit, akkor már holnap felszámolhatnánk ezt a problémát." Aztán, ha az emberek nem adnak, akkor elveszik tőlük erővel. A legtöbb ember aláveti magát ennek a szelíd erőszaknak, hiszen, ki venné ki a vacsorát az éhező gyerkőcök szájából?
Nem kell sok időnek eltelni ahhoz, hogy egy ilyen társadalom ennek a csúszós lejtőnek az aljára érjen. Azok az emberek, akik a korábbi világban a hősök voltak - azok, akik produktív munkával előállítottak valamit: lángost sütöttek, sört főztek, bútorokat gyártottak ...stb. - akik korábban önként adományoztak a rászorulóknak, hirtelen közutálatnak örvendő adócsalókká válnak. Nekik maguknak kell eltartaniuk azokat a bürokratákat, akik nap mint nap lehetetlenné teszik vállalkozásaik működését.
Egy ilyen társadalomból eltűnik az innováció, az egyéni felelősségvállalás, és végül eltűnik a produktív munka is, mert mindenki másokból akar élni.

Nincs szomorúbb annál, mint amikor egy közösség tagjai elfelejtik azt, hogy kik állítják elő az értékeket, és csak arra figyelnek, hogyan lehetne szétosztani őket. Egy ilyen társadalom sosem lesz szabad, és sosem lehet erős sem. Az erő ugyanis kompetencia, annyit jelent, hogy mi mindenre vagyunk képesek. Ha az inkompetencia nyílt társadalmi támogatás mellett rabolhatja ki a közösség legjobbjait, a legjobbak el fognak menni máshova, ahol békén hagyják őket.
Tehát, kedves gyerekek, nem kell ingyen internet, nem kell internetadó sem. Nem kellenek segélyek, stadionok, állami pályázatok, és jobb lenne az abszurd mértékű adók nélkül is.
Fontos lenne észrevenni, hogy ebben a paradigmában a rablónak is csak rövid távon érdeke a rendszert fenntartani, hosszú távon többet veszít, mint a többiek.

2014. augusztus 1., péntek

Lélekben mindig skizofrén maradok

Vajon miért engedték ki a pszichiátriáról azt a tévképzetekkel küzdő hajléktalan beteget, aki egy nappal később a villamos alá rúgott egy hölgyet.? Szinte mindenhol csak az értetlenséget hallom. Hogyan is engedhették el? Tényleg, hogyan is?

A huszadik század első felében tudományosan megalapozottá vált, hogy a pszichés rendellenességek ugyanúgy diagnosztizálhatóak és kezelhetőek vagy épp gyógyíthatóak, mint a test egyéb betegségei.  Aztán 1973-ban jött egy David Rosenhan nevű pszichológus és fölforgatta az egészet.

Rosenhan professzor

A mentális problémák közül általában azok a veszélyesebbek, ahol olyasmiket tapasztal a beteg, ami nem valóságos. Nyilvánvaló problémákat okozhat ugyanis, ha a képzelet és valóság összemosódik. Ami egy képzelt világban helyénvalónak tűnhet (például agyonlőni a Christopher Nolan terméketlen fejéből kipattant Batman trilógia rajongóit egy moziteremben), az a valóságban szomorú tragédiaként, és értelmetlen kegyetlenségként végződhet. Okos dolog tehát, hogy a társadalom kiemelten odafigyel ezekre az emberekre.

Amikor valaki pszichiáterhez kerül, az orvos elbeszélget vele. A pszichiáter a többi orvostól eltérően nem vizsgálati eredményekre, sokkal inkább a beteggel folytatott beszélgetésre alapozva állítja fel a diagnózist. Érdekes kérdés, hogy mi van akkor, ha téved?
Rosenhan kísérletében nyolc álbeteg - köztük maga Rosenhan - látogatott el 12 különböző amerikai kórházba, ahol azt állították, hogy egy, a saját nemükkel megegyező nemű, nehezen érthető belső hang az "üres," az "üreges" és a "puffanás" szavakat mondta. Azért választották ezeket a szavakat, mert nem volt feljegyzés arról, hogy pszichotikus - valótlanságokat tapasztaló - betegek jellemzően ilyesmiket hallottak volna.

Az álbetegek, miután felvették őket az intézményekbe, azt állították, hogy a hang megszűnt, és úgy viselkedtek, ahogy egyébként viselkedtek volna. Három közölük pszichológus volt, egy gyermekorvos, egy festő, egy pszichiáter, és egy pedig fiatal édesanya. Ottlétük során időnként feljegyzéseket készítettek a kórházban tapasztaltakról, ebből statisztika készült.

Rosenhan úgy tervezte, hogy egy-másfél hét múlva otthon lesz. Végül két hónapot töltött az intézményekben. A kórházak ugyanis nem voltak hajlandóak elengedni az álbetegeket, mivel skizofréniát diagnosztizáltak náluk. Ehelyett pszichotrop gyógyszereket szedettek velük, és kivárták, amíg mindenki rájött, hogy egyetlen módja a szabadulásuknak az, ha beismerik, hogy betegek, majd megígérik, hogy szedni fogják a gyógyszereiket.

Rosenhan tehát lelkesen bólogatott a pszichiátere véleményére, nem hangoztatta, hogy ő egyetemi tanár, a gyógyszereit, ha tudta, titokban lehúzta a vécén, és várta, hogy a kísérlet ügyvédje kiszabadítsa a fogságából.
Elszomorító körülményekről számolt be: gyakran megfigyelték vécézés közben, nem vették emberszámba, az orvosok és az ápolók időnként a jelenlétében beszélték ki, mintha ott sem lenne. Egyszóval: a betegeket megfosztották emberi méltóságuktól, visszaéltek kiszolgáltatott helyzetükkel.

Az álbetegek gyakran kezdeményeztek beszélgetést az orvosokkal és a nővérekkel, hogy megtudjanak valamit, és ezekről pontos feljegyzést készítettek. Egy ilyen beszélgetés tipikusan így nézett ki:
-Elnézést Doktor X, meg tudná mondani, mikor kaphatok kimenőt?
- Üdvözlöm Dave, hogy érzi magát? (Továbbmegy.)

Nem fecsegtek a betegekkel

A nővérek még elfoglaltabbak voltak

Miután a Science-ben publikálta az eredményeket, Rosenhan támadások kereszttüzébe került, de a közvélemény és a sajtó melléállt. A heves szakmai reakciót az váltotta ki, hogy állítása szerint a pszichiátria intézményesült formájában nem képes eldönteni valakiről, hogy beteg-e vagy sem. Ez sok befolyásos orvosnak és kutatónak nem tetszett.

Gyors válasz érkezett: egy neves egyetemi kórház próbára hívta Rosenhant. Azt állították, hogy ők bármikor kiszűrik az imposztorokat, így megállapodtak egy három hónapos periódusban, amikor Rosenhan álbetegeket küldhet hozzájuk.

Három hónappal később, amikor a kórház tisztségviselői átadták a jegyzéket a 42 lebuktatott imposztorról, Rosenhan elárulta, hogy ő bizony nem küldött senkit.

Eztán sorban jöttek az újságokban a leleplező cikkek a pszichiátriákon történő visszaélésekről, a szórakoztatóipar is felkapta a témát. A pszichiátria a "bolondok házából" egy kínzókamrává változott az átlagos amerikai fejében. Egyre többen gondoltak rá úgy, mint egy szörnyű helyre, ahol egészséges embereket is fogva tarthatnak, és a személyzet embertelenül kegyetlenkedik a "fogvatartottakkal."

A pszichiátriát meg kellett újítani, de ennek az újításnak újabb tragikomikus következményei lettek. Ez azonban már egy másik történet.  A lényeg az, hogy Áront azért engedték el a pszichiátriáról, mert még mindig képtelenség előre megmondani, hogy ki fog villamos alá rúgni embereket, és ki nem.

Érdekes adalék, hogy míg az orvosok egyáltalán nem gyanították az álbetegek valódi kilétét, az igazi betegek hamar rájöttek a turpisságra. Úgy vélték, hogy az új emberek újságírók vagy kutatók lehetnek, mivel sokat jegyzeteltek, és egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint a többi beteg. 

Rosenhan beszámolója - On Being Sane In Insane Places:
http://web.archive.org/web/20041117175255/http://web.cocc.edu/lminorevans/on_being_sane_in_insane_places.htm