2014. augusztus 1., péntek

Lélekben mindig skizofrén maradok

Vajon miért engedték ki a pszichiátriáról azt a tévképzetekkel küzdő hajléktalan beteget, aki egy nappal később a villamos alá rúgott egy hölgyet.? Szinte mindenhol csak az értetlenséget hallom. Hogyan is engedhették el? Tényleg, hogyan is?

A huszadik század első felében tudományosan megalapozottá vált, hogy a pszichés rendellenességek ugyanúgy diagnosztizálhatóak és kezelhetőek vagy épp gyógyíthatóak, mint a test egyéb betegségei.  Aztán 1973-ban jött egy David Rosenhan nevű pszichológus és fölforgatta az egészet.

Rosenhan professzor

A mentális problémák közül általában azok a veszélyesebbek, ahol olyasmiket tapasztal a beteg, ami nem valóságos. Nyilvánvaló problémákat okozhat ugyanis, ha a képzelet és valóság összemosódik. Ami egy képzelt világban helyénvalónak tűnhet (például agyonlőni a Christopher Nolan terméketlen fejéből kipattant Batman trilógia rajongóit egy moziteremben), az a valóságban szomorú tragédiaként, és értelmetlen kegyetlenségként végződhet. Okos dolog tehát, hogy a társadalom kiemelten odafigyel ezekre az emberekre.

Amikor valaki pszichiáterhez kerül, az orvos elbeszélget vele. A pszichiáter a többi orvostól eltérően nem vizsgálati eredményekre, sokkal inkább a beteggel folytatott beszélgetésre alapozva állítja fel a diagnózist. Érdekes kérdés, hogy mi van akkor, ha téved?
Rosenhan kísérletében nyolc álbeteg - köztük maga Rosenhan - látogatott el 12 különböző amerikai kórházba, ahol azt állították, hogy egy, a saját nemükkel megegyező nemű, nehezen érthető belső hang az "üres," az "üreges" és a "puffanás" szavakat mondta. Azért választották ezeket a szavakat, mert nem volt feljegyzés arról, hogy pszichotikus - valótlanságokat tapasztaló - betegek jellemzően ilyesmiket hallottak volna.

Az álbetegek, miután felvették őket az intézményekbe, azt állították, hogy a hang megszűnt, és úgy viselkedtek, ahogy egyébként viselkedtek volna. Három közölük pszichológus volt, egy gyermekorvos, egy festő, egy pszichiáter, és egy pedig fiatal édesanya. Ottlétük során időnként feljegyzéseket készítettek a kórházban tapasztaltakról, ebből statisztika készült.

Rosenhan úgy tervezte, hogy egy-másfél hét múlva otthon lesz. Végül két hónapot töltött az intézményekben. A kórházak ugyanis nem voltak hajlandóak elengedni az álbetegeket, mivel skizofréniát diagnosztizáltak náluk. Ehelyett pszichotrop gyógyszereket szedettek velük, és kivárták, amíg mindenki rájött, hogy egyetlen módja a szabadulásuknak az, ha beismerik, hogy betegek, majd megígérik, hogy szedni fogják a gyógyszereiket.

Rosenhan tehát lelkesen bólogatott a pszichiátere véleményére, nem hangoztatta, hogy ő egyetemi tanár, a gyógyszereit, ha tudta, titokban lehúzta a vécén, és várta, hogy a kísérlet ügyvédje kiszabadítsa a fogságából.
Elszomorító körülményekről számolt be: gyakran megfigyelték vécézés közben, nem vették emberszámba, az orvosok és az ápolók időnként a jelenlétében beszélték ki, mintha ott sem lenne. Egyszóval: a betegeket megfosztották emberi méltóságuktól, visszaéltek kiszolgáltatott helyzetükkel.

Az álbetegek gyakran kezdeményeztek beszélgetést az orvosokkal és a nővérekkel, hogy megtudjanak valamit, és ezekről pontos feljegyzést készítettek. Egy ilyen beszélgetés tipikusan így nézett ki:
-Elnézést Doktor X, meg tudná mondani, mikor kaphatok kimenőt?
- Üdvözlöm Dave, hogy érzi magát? (Továbbmegy.)

Nem fecsegtek a betegekkel

A nővérek még elfoglaltabbak voltak

Miután a Science-ben publikálta az eredményeket, Rosenhan támadások kereszttüzébe került, de a közvélemény és a sajtó melléállt. A heves szakmai reakciót az váltotta ki, hogy állítása szerint a pszichiátria intézményesült formájában nem képes eldönteni valakiről, hogy beteg-e vagy sem. Ez sok befolyásos orvosnak és kutatónak nem tetszett.

Gyors válasz érkezett: egy neves egyetemi kórház próbára hívta Rosenhant. Azt állították, hogy ők bármikor kiszűrik az imposztorokat, így megállapodtak egy három hónapos periódusban, amikor Rosenhan álbetegeket küldhet hozzájuk.

Három hónappal később, amikor a kórház tisztségviselői átadták a jegyzéket a 42 lebuktatott imposztorról, Rosenhan elárulta, hogy ő bizony nem küldött senkit.

Eztán sorban jöttek az újságokban a leleplező cikkek a pszichiátriákon történő visszaélésekről, a szórakoztatóipar is felkapta a témát. A pszichiátria a "bolondok házából" egy kínzókamrává változott az átlagos amerikai fejében. Egyre többen gondoltak rá úgy, mint egy szörnyű helyre, ahol egészséges embereket is fogva tarthatnak, és a személyzet embertelenül kegyetlenkedik a "fogvatartottakkal."

A pszichiátriát meg kellett újítani, de ennek az újításnak újabb tragikomikus következményei lettek. Ez azonban már egy másik történet.  A lényeg az, hogy Áront azért engedték el a pszichiátriáról, mert még mindig képtelenség előre megmondani, hogy ki fog villamos alá rúgni embereket, és ki nem.

Érdekes adalék, hogy míg az orvosok egyáltalán nem gyanították az álbetegek valódi kilétét, az igazi betegek hamar rájöttek a turpisságra. Úgy vélték, hogy az új emberek újságírók vagy kutatók lehetnek, mivel sokat jegyzeteltek, és egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint a többi beteg. 

Rosenhan beszámolója - On Being Sane In Insane Places:
http://web.archive.org/web/20041117175255/http://web.cocc.edu/lminorevans/on_being_sane_in_insane_places.htm

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése